Vége.

Sziasztok!:)
Igazából rá kellett jönnöm, hogy nekem egyelőre ez nem megy. Hogy micsoda? A rendszeresség.
Lassan egy éves a blog, és csak 9 részt tudtam megírni. Nagyon-nagyon sok volt az ötlet, de közben elég sok mindenen mentem keresztül, így nem maradt idő egy igazi blogra. A kezdéskor én ezt nem vettem figyelembe, de most már tudom, hogy gondolom kellett volna erre is. Igazából szerettem ezt a történetet, még most is vannak hozzá ötleteim, de valljuk be, nem tudom a főszereplők ritmusát követni:D
Most minden időmet a tanulásra kell fordítanom, mert ez az év lesz az egyik legnehezebb. Biztos vagyok benne, hogy később - remélem minél előbb - jelentkezem egy új ötlettel, amit végig tudok vinni, de ennek nem látom értelmét. Igen, én is egy vagyok a sok sikertelen próbálkozónak a blogspot történetében, de ezt is meg kellett tapasztalnom:)
Köszönöm szépen az eddigieket, a feliratkozókat, ami talán nem egy nagy szám, de mint annyiszor említettem, nekem nagyon sokat jelenet!:) Köszönöm a biztatásokat, mikor már rég be akartam fejezni és még sorolhatnám:)
Ennyi azt hiszem elég, a lényeget elmondtam. Amint lesz ötletem és megfelelő kitartásom, akkor jövök egy új történettel!
Addig is vigyázzatok magatokra és legyetek "jók"!:)
Zita xx

9. fejezet

Sziasztok!:) Azt hiszem tényleg borzalmas blogger vagyok. Őszintén sajnálom, hogy ilyen ritkán - lényegében havonta - hozom a részeket, de egyszerűen, vagy az idővel van problémám vagy pedig az ihlettel. Most már nem fogok ígérgetni, hanem jövök, amint tudok. Facebook-on elég sok pozitív visszajelzést kaptam, ami nagyon jól esik, főleg, mikor kétségbeesve, be akarom zárni a blogot, mondván "senkit sem érdekel". Nos nem is tépném tovább a számat, következzen a 9. fejezet!:)

Különleges találkozások.

- Tessék? - csak ennyit tudtam kibökni, Zayn utolsó mondatának hallatán.
- Kérlek, csak adj egy esélyt! - nézett rám könyörögve, de sajnos ez sem volt elég.
- Zayn, nem. Normális életet akarok, nem pedig pár nap alatt kialakuló "szerelmet", amiből később nem lesz semmi. Nekem ehhez idő kell. - egy pillanatra megálltam és a szemébe néztem. Rossz döntés volt. Sugárzott belőle a szomorúság és a csalódottság. - Nem tudom, hogy mit mondjak.
- Csak egy dolgot szeretnék megtudni, utána akár végleg elfelejthetjük egymást. - nézett a szemembe jelentőségtelejesen, ami elég nyomasztóan hatott rám. De ennyit megérdemelt.
- Hallgatlak.
- Neked semmit sem jelentett, az ami köztünk történt? - a kérdés szíven ütött. Nem tudtam válaszolni. Arra, amit tettem nem létezik mentség. Külső szemmel kihasználtam mind a kettő fiút, majd kihátráltam az egészből.
- De, jelentett. Nagyon sokat. De nem folytathatom ezt. Már most egy ribancnak érzem magam. Nem tudok kiigazodni magamon és az érzéseimen. Kedvellek, őszintén mondom, de nem kezdhetjük előlről az egészet. - nem tudtam többet mondani. A mellkasomban ismét azt az ismerős szorítást éreztem. Bűntudatom volt, a legmagasabb mértékben. Azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Ráadásul egyszerre 2 fiúba, és csak magamra figyeltem. Meg akartam fejteni az érzéseimet, de ehelyett másokat bántottam meg és haragítottam magamra. Gratulálok Brooklyn, megint csak önmagad voltál. Önző és képmutató...
- Csak úgy viselkedtél, de nem vagy az. - mosolyodott el.
- Kösz, édes vagy! - válaszoltam cinikusan, de nem tudtam visszafolyatni egy mosolyt. Nem haragudott és csak ez számított. Ha ennek az az ára, hogy be kell vállalnom a ribancságot, akkor is megéri. Sikerült rendezni a viszonyunkat, és nála megkaptam a hőn áhított tiszta lapot.
De a nehezebbik eset még hátra volt.

***

- Megjöttem! - kiáltottam az előszobából, de nem kaptam választ. Ezek szerint Louise még nem ért haza, gondoltam magamba és a konyhába indultam. Kivettem a hűtőből egy dobozos jegeskávét, felkutattam a fél  konyhát egy csomag kekszért, majd mindezt egy tálcára pakolva, visszamentem a szobámba. Az események áradata miatt, egy fontos dologról megfeledkeztem. A napló írásról. Nagyon kicsi korom óta a mindennapjaim része és Anya halálának a feldolgozásában is sokat segített, hogyha mindent kiírtam magamból. Ebben az állapotban, amibe most kevertem magam, úgy gondoltam, hogy az a legjobb megoldás, ha az íráson keresztül megfejtem az érzéseimet és a tetteim okát.
Az első mondattól kezdve belevesztem a saját világomba, ahol megállt az idő és csakis én kerültem középpontba. Mindent leírhattam, határok és gátlások nélkül. Sokszor egyszerűen csak írtam és írtam, és szép sorban minden egyes kérdésemre választ kaptam, így képes voltam tiszta fejjel gondolkozni. És akkor csak egy dologban voltam biztos. Bocsánatot kellett kérnem valakitől.

***

Este 8-kor kicsit fáradtan és elázottan álltam Louis ajtaja előtt. Összeszedtem minden bátorságom és megnyomtam a csengőt. Pár perc múlva az ismerős mosollyal találtam szembe magam, ami sajnos azonnal eltűnt az arcáról, amint rájött, hogy én vagyok az.
Nem hagytam, hogy rám csapja az ajtót, vagy csak pár kegyetlen szóval lerázzon.
- Sajnálom Louis! Nem tudom mi ütött belém, nem tudom, hogy hogy kerültem ilyen helyzetbe, de tényleg sajnálom. Te mellettem álltál, pedig már akkor is eléggé összekuszáltam a dolgokat, de nem haragudtál rám, hanem segíteni akartál. Én viszont neked is csalódást okoztam. Kérlek, ne haragudj rám! - hadartam szomorúan, és akkor eszméltem rá, hogy egyre több könnycsepp gördül le az arcomon.
És már megint sírok. Milyen szánalmas liba vagyok. 
De a feltételezésemmel ellentétben Louis egyáltalán nem így reagált. Magához húzott és szorosan átölelt. Mivel sokkal magasabb nálam, így elvesztem az ölelésében.
- Ne sírj már, Királylány! - csitítgatott, de a becenév hallatán még hevesebben kezdtem sírni.
Kibontakoztam az öleléséből, letöröltem a könnyeim és a szemébe néztem.
- Nem érdemlem meg, hogy ilyen elnézőek legyetek velem.
- Brooke, valljuk be, hogy nem azért akadtunk ki rád, mert egyszerre mind a kettő fiút szédítetted. Nem voltál biztos magadban, és hagytad, hogy az érzelmeid befolyásoljanak. Annak sokkal nagyobb jelentősége van, hogy hazudtál nekik. Megvolt a lehetőség, hogy elmond Zayn-nek és ott válassz. De te inkább menekültél a tisztázás elől, és még inkább magadra haragítottad őket. És tény, hogy én is átverve éreztem magam. Azt hittem, hogy nekem eljátsszattod a szende kislányt, hogy közelebb kerülhess a fiúkhoz. De aztán lenyugodtam, és végül beláttam, hogy nem lehetsz ilyen. - mosolygott rám végül, mire megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt. - De attól függetlenül, hogy én nem haragszom rád, hátra van még a 2 srác, akiket ki kéne valahogy engesztelni.
- Ami azt illeti, Zaynnel már megbeszéltük. - néztem rá, félve a választól.
- Igen? - kérdezett vissza meglepetten. Miután egy bólintással, jeleztem, hogy igen, elmosolyodott. - Örülök neki! Remélem lesz elég türelmed Harry-hez is. - elgondolkozva a távolba meredt, és pár percig mind a ketten a gondolatainkba meredtünk.
- Nem volt elég Zayn, most már Louis-ra is rámozdulsz? - törte meg egy cinikus hang a csendet. Nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam ki csatlakozott a társaságunkhoz. 
- Harry, viselkedj már! - szólt rá Louis és ellökte magát az ajtófélfától. - Bejössz Brooke? - kérdezte mosolyogva, figyelmen kívül hagyva Harry "kedves" megjegyzéseit.
- Ha ő marad, akkor én elmegyek. - szólalt meg csak úgy mellékesen, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem.
- Köszönöm a meghívást, de nem valószínű, hogy egy helyiségben tudnék tartózkodni vele. - böktem a fejemmel Harry felé, mire Louis rosszallóan megrázta a fejét.
- Támogatom az ötletedet. Menj inkább Zaynhez, vele úgyis nagyon jól érzed magad, bármilyen helyiségben is vagy. - hallottam a hangján, ahogyan elégedetten elmosolyodott.
Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy dühösnek lássam, mert tudtam, hogy ez a célja. Odalépetem Louishoz, búcsúzóul megöleltem, majd megfordultam. Sajnos, nem gondoltam volna, hogy ennyire sokkolni fog a látvány. A szívem a torkomba dobogott, olyan hihetetlen gyors ütemet diktálva, ami még számomra is új volt. A göndör haján megcsillant a lemenő Nap sugara, így aranybarnára festve a tincseit. Tekintete, még a napszemüveg mögül is égetett, több értelemben is. Egyszerre volt lenéző, de letagadhatatlan öröm csillogott a szemében. Cinikusan elmosolyodott és szándékosan tönkretette a pillanatot:
- Elbambultál, vagy ilyen jól nézek ki? - jegyezte meg, én pedig elszakítottam a pillantásomat, az övétől. Magamra erőltettem a lehető leghihetőbb nyugalmat és szó nélkül megfordultam. Még hátra fordultam és intettem egyet Louisnak. Elégedettséggel töltött el, hogy Harry még mindig válaszra várva bámult utánam, de a mosoly az arcára fagyott. Nem bírtam megállni, a nyertesek nyugalmával rámosolyogtam, majd szó nélkül elsétáltam.

***

Akkor játszunk így. Én nem fogok könyörögni a bocsánatáért. Nem vétkeztem akkorát, hogy elveszítsem miatta a büszkeségem. Hibáztam, ezt beismerem, de ezt nem érdemeltem meg. De rendben. Én is tudok kegyetlen és cinikus lenni. Nézzük, hogy ki bírja tovább...

***

A gondolataim teljesen máshol jártak, amikor valaki nemes egyszerűséggel nekem jött. Már éppen felháborodottan neki estem volna, amikor kezdett ismerőssé válni az arca. Majd végül a kezében tartott pizzás dobozok, amelyek kis híján a földön landoltak, segítettek a memóriámnak.
- Will? - kérdeztem vidáman, mire  a srác mosolyogva bólintott.
- Örülök, hogy megint találkoztunk. Ugye tudod, hogy a telefonszámcsere kimaradt a pár órás beszélgetésünkből? - kérdezte nevetve, mire észbe kaptam.
- Tudtam, hogy valami elfelejtettünk. - pár perc múlva már mind a ketten elmentettük a másik számát és folytattuk a beszélgetést.
- Cassie? - kérdeztem óvatosan, miután a lehető leggyorsabban elmeséltem az újabb fejleményeket a fiúkról.
Will-t láthatóan eléggé elkedvetlenítette a téma. Kiskora óta odavolt a lányért, de hiába a renget próbálkozás, az érzelmei még mindig viszonozatlanok maradtak.
- Még mindig semmi. - sóhajtott szomorúan. Együttérzésem jeléül megsimítottam a karját, mire fáradtan rám mosolygott.
- Próbáld meg randira hívni. - vetettem fel az ötlet, mire Will elgondolkozott.
- Brooke, nem rég szakított a volt barátjával, nem támadhatom le azonnal. - érvelt a srác jogosan. 
- Akkor egyelőre csak legyél ott mellette barátként! Hidd el néha egy megértő barát, aki mindig melletted van sokkal többet ér, mint egy pár hetes kapcsolat.
- De Brokke, amióta az eszemet tudom, mindig is a megértő barát voltam, más srácok pedig pár hét alatt megszerezték Cassie-t.  - nézett rám csüggedten, én pedig azonnal megsajnáltam. Tudtam, hogy miről beszél. A New York-i gimimben ugyanez volt a helyzet az akkori legjobb barátommal, Dave-vel. Anya balesete előtt kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Talán lehetett volna több is köztünk, mint barátság. Már soha sem fogom megtudni. 

- Bizonyítsd be neki, hogy te is vagy olyan jó, mint azok a srácok. Sőt, ezerszer jobb! Ha nem vak, akkor észre fogja venni, hogy milyen értékes fiú vagy. - mosolyogtam rá biztatóan, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia, Louise! - szóltam bele vidáman a készülékbe.
- Brooke, hol vagy? - hangja tele volt aggodalommal, amit nem tudtam mire vélni. 
- Sétálok Will-el. Miért?
- Már 11 óra is elmúlt, és kezdtem aggódni. - válaszolt a nagynéném, nekem pedig kezdett derengeni, hogy hánykor is indultam el.
- Megyek haza, jó? Bocsánat, hogy nem hívtalak, de nem néztem az időt. - magyarázkodtam, mire Louise sóhajtott egyet a vonal másik végén.
- Érted menjek?
- Nem szükséges, egyedül is haza jutok. - válaszoltam, mire Louise pár intő szó kíséretében kinyomta a telefont.
- Menned kell? - nézett rám Will szomorúan. Szomorúan bólintottam.
- Haza kísérlek! - vágta rá azonnal, de egyből hárítottam a szívességet.
- Will, nem szükséges. Nem lakom messze, és nem történhet semmi baj. - mosolyogtam rá meggyőzően, de ő hajthatatlan volt.
Éppen a vita közepében voltunk, miszerint nincs szükségem kíséretre, mikor megszólalt a telefonja. Pár perc múlva mosolyogva tette le a telefont.
- Cassie volt. Áthívott hozzájuk filmet nézni. - a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról, de aztán elgondolkozott. - Nem lenne baj, ha nem kísérnélek el?
- Will, arról próbállak meggyőzni úgy 10 perce, hogy nem kell eljönnöd velem. Szóval nem baj. - mosolyogtam rá.
- Akkor majd hívlak, rendben? - kezdte a búcsúzást.
- Persze, majd találkozunk. - egy gyors ölelés után, mind a ketten különböző irányba indultunk el.
Csak akkor jöttem rá, hogy rossz ötlet volt elutasítani Will és Louise ajánlatát is, mikor összezavarodva bolyongtam London utcáin. Nem féltem, hiszem New York még ennél is nagyobb volt, én pedig ott nőttem fel.Utcáról - utcára egyre ismerősebb volt a környék, de mégse találtam meg a pontos utcát. Nem volt merszem felhívni Louise-t, ahhoz túl makacs voltam. Ha egyszer azt mondtam, hogy nem kell fuvar, akkor haza is kell jutnom egyedül. Az egyik sikátorba befordulva elfojtott suttogást hallottam. A lehető leghalkabban közelebb mentem. Két ismeretlen alak állt a sötét utcában, egymással szemben. Egy magas, láthatóan ingerült férfi magyarázott valami egy alacsony barna hajú lánynak. Még közelebb lopóztam, az épületek árnyékának védelmező sötétjébe bújva hallgattam, ahogy a suttogás értelmes mondatokká alakul.
- Ne merészelj szólni senkinek sem, főképp a rendőröknek ne! - a férfi fenyegető hangjától kirázott a hideg.
- De... - kezdte volna lány elfojtott hangon, de a férfi lekevert neki egy hatalmas pofont. Ledöbbentem a jelenet láttán, de egyszerűen nem mertem közbe lépni.
- Még egy szó és úgy végzed, mint anyád! - folytatta a férfi, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben.
Tudtam, hogy cselekednem kell, bármi áron. Az egyetlen értelmes ötlet, a rendőrség volt. Kihátráltam a rejtekhelyemről, az utca végére. Így még láttam őket, de már hallótávolságon kívülre kerültem. Tárcsáztam a rendőrséget és elmondtam minden szükséges információt. Nem figyelve az egyre hevesebb szívverésemre, újra a közelükbe kerültem. A férfi valamit hevesen magyarázott, amikor megszólaltak a szirénák. A pontos leírásomnak köszönhetően egy zsaru azonnal kiugrott a rendőrautóból és a menekülő férfi után rohant. A másik rendőr odament a kétségbe esett lányhoz és különböző kérdéseket tett fel. A lány olyan szinten le volt sokkolva, hogy nehezen tudott csak válaszolni. Végül a rendőr utolsó kérdése, miszerint, hogyan sikerült neki észrevétlenül értesíteni őket, végleg feladta a leckét a lánynak. Mikor láttam, hogy a férfi végre magára hagyta a lányt, előbújtam az parkoló autó mögül, és félénken odasétáltam a lányhoz. Háttal állt nekem, így bátortalanul megsimítottam a karját.
Ő összerezzent, majd lassan megfordult. A könnyek elborították az ijedt, mégis aranyos arcát.
- Te ki vagy? - kérdezte meglepetten és távolságtartóan.
- Nem ismerjük egymást. Én hívtam ki a rendőröket. - vallottam be félve.
A lánynak először elkerekedett a szeme, majd váratlanul a nyakamba ugrott. Hevesen magához szorított és éreztem, hogy a könnyei átáztatják a pulcsimat. Együtt érzően megsimogattam a hátát és viszonoztam az ölelését.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm... - motyogta folyamatosan, majd végül elengedett.
- Hogy hívnak? - kérdezte, miközben letörölte a könnyeket az arcáról.
- Brooklyn. - mosolyogtam rá. - Téged?
- Megan. - mosolyodott el ő is. - Örülök, hogy megismerhetlek.

8. fejezet

Sziasztok:) Először is ezer bocsánat, a rengeteget késésért. Egyszerűen nem volt ihletem, bármit is írtam nem voltam megelégedve vele, és nem akartam olyan írást közzétenni, amiről tudom, hogy lehetne jobb is. Viszont úgy érzem, hogy megint vannak ötleteim és mostantól rendszeresen és gyakran fogom hozni az új részeket:)
A mostani részről csak annyit, hogy kicsit jobban megismerhetitek a főszereplőt, tisztázódik pár dolog és a történet tempója is sokkal lassabb lesz ezek után!:)
És még valami. Bár nagyon ritkán jövök a részekkel, ettől függetlenül az oldal megtekintések száma egyre csak nő. Szeretném megköszönni a több, mint 1600 látogatót! Nagyon jól esik, még akkor is, ha ez viszonylag nem olyan nagy szám. Emellett az olvasók száma is nőtt, ami szintén nagyon fontos nekem. Jó érzés látni, hogy érdekel titeket a folytatás, és nem feleslegesen pocsékolom az időmet. Csak annyit szeretnék kérni, hogy ha elolvastok egy - egy részt, kérlek csak annyit írjatok oda, hogy tetszett-e vagy sem. Nekem ennyi is elég:)
Nem is ragozom tovább, köszönöm a türelmet, jó szórakozást és várom a véleményeteket!
Zitaa xx

Újrakezdés? 

- Felejtsd el, nem megyünk sehova! - kapta ki a kezemből a telefont Dan, mire meglepetten ránéztem.
- De, miért? Szórakozott velem, miközben barátnője volt! Nehogy már, még ő szidjon engem! fakadtam ki, de hangomból szép fokozatosan eltűnt a düh.
- Elhiszem, hogy ki vagy bukva, hiszen minden okod meg van rá, de gondolj kicsit Perrie helyzetére. Talán Zayn el sem mondja neki.
- De megérdemli, hogy tudja. - csuklott el a hangom, miközben rájöttem, hogy ebben a történetben, nem én jártam a legrosszabbul.
Pár percig néma csendben álltunk egymással szemben, mind a ketten a gondolatainkba merülve. Végül megadtam magam és Dani-re néztem:
- Oké, igazad van Perrie-nek így is van elég gondja, nem szabad még nekem is rájuk törni.
Danielle elmosolyodott és megsimogatta a vállam. Hálásan visszamosolyogtam, amikor megszólalt a csengő. Meglepetten a velem szemben álló lányra néztem, aki megrántotta a vállát, jelezve, hogy neki sincs ötlete, hogy ki lehet az. Kisétáltam az előszobába, hogy kinyissam az ajtót. A tükör előtt elhaladva elborzadtam a látványtól, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Elfordítottam a zárban a kulcsot és lenyomtam a kilincset. Egy magas, hihetetlenül csinos lány állt az ajtóban, hatalmas mosollyal az arcán. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy ki áll előttem.
- Eleanor? - kérdeztem, egy mosoly kíséretében.
- Igen! - bólintott lelkesen. - Te pedig biztosan Brooklyn! Örülök, hogy megismerhetlek! - közelebb lépett hozzám, és megölelt. Dani és kijött az előszobába és boldogan konstatálta, hogy megérkezett a barátnője. Amint Eleanor elengedett Danielle boldogan a nyakába ugrott. Mosolyogva néztem őket, amikor belém hasított a felismerés, hogy nincs egyetlen igaz barátnőm. Mikor Anya meghalt, mindenkit eltaszítottam magamtól, még a legjobb barátnőmet is, hiába maradt mellettem a végsőkig. Az összes régi barátom és haverom szép fokozatosan elfeledkezett rólam, egyre kevesebbszer látogattak, majd végül végleg tudomást se vettek rólam. Az fájt az egészben a legjobban, hogy én tehettem erről. Amikor az embernek a legnagyobb szüksége lenne a támogatásra, olyankor képes a legkegyetlenebbül bánni az emberekkel.
- Brooklyn, figyelsz? - szólalt meg percekkel később Danielle. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolataim és kérdőn néztem a két lányra. Ők mosolyogva összenéztek, majd megint rám.
- Arról beszéltünk, hogy hova menjünk először. - mosolygott rám Eleanor.
- Öhm, mik a lehetőségek? - kérdeztem értetlenül.
- Vásárlás, kávézó, fodrász, kozmetikus. - sorolta Danielle, mire elnevettem magam.
- Édesek vagytok, de nincs erre szükség! Legalábbis nem az összesre. Vásárolni tényleg el kéne mennem, mivel nem soká kezdődik a suli, én pedig kinőttem az összes használható ruhámat. Egy kávézóba is szívesen beülök veletek, de fodrászra és kozmetikusra semmi szükség! - mosolyogtam rájuk hálásan, mire láthatóan megkönnyebbültek.
- Akkor jó, mert semmi kedvem nem lett volna ehhez az egészhez! Elsőre jó ötletnek tűnt, de a munkámból adódóan, nekem ez napi rutin. - mondta Eleanor, mire kérdőn néztem rá. Furcsa arc kifejezésemet látva, elnevette magát és folytatta:
- Modellkedem.
- Tényleg? - néztem rá meglepetten, de így visszagondolva, érthető volt a hibátlan külseje.
- Mit szólnátok a kávézó után egy filmhez? - szállt be a beszélgetésbe Dani, mire Ellel egyből egyetértettünk.
- Akkor zuhanyozz le, öltözz fel és induljunk! - mosolygott rám, én pedig egyből a szobám felé vettem az irányt. Egy óra múlva frissen mosott hajjal, és tiszta ruhában sétáltam ki a fürdőből. Határozottan jó érzés volt, az elmúlt pár nap ápolatlansága után.
- Még, hogy nincs egy használható ruhád se! - nézett végig El gúnyosan mosolyogva az öltözékemen. 

- Aki keres, az talál! - kacsintottam rá, mire mind a hárman elnevettük magunkat.
- Csinos vagy! - dicsért meg Dani, mire hálásan rámosolyogtam.
- Na, most viszont indulás! - szólalt meg El lelkesen, összeszedte a cuccaid és indult az ajtóhoz. Bedobáltam egy szegecses táskába a pénztárcám, a telefonom és minden apróságot, és én is követtem a lányokat. Egy fekete telitalpúval tökéletesítettem az egyszerű összeállításomat, végignéztem magamon a tükörbe, majd mosolyogva bezártam a bejárati ajtót.
- Amúgy hova megyünk? - kérdeztem a földszintre érve.
- Attól függ, milyen stílusú ruhákat szeretnél. - válaszolt Danielle.
- Hát, nem ártana találnom valami stílust, mivel csak pár olyan ruhám van, amik ízlésesek és divatosak, és azokat is Luise-tól kaptam.
Ennyi kellett a lányoknak, innentől kedve be nem állt a szájuk, elég nehéz volt követni őket. Bár soha nem voltam divatbolond, a ruháim inkább az egyéniségemet tükrözték, kiderült, hogy eléggé lemaradtam ebben a témában. Végül London egyik legnagyobb plázájában kötöttünk ki, ahol ha 30 boltban nem voltunk, akkor egyben sem. Életemben nem próbáltam még fel ennyiféle ruhát, de őszintén szólva tényleg élveztem. Régebben a barátnőimmel nem a plázában töltöttük az időnket, inkább kiültünk a Central Parkba, az egyik eldugott kávézóban beszélgettünk vagy pedig a könyvtárban töltöttük minden időnket. A suliban sem tartoztunk a legnépszerűbb emberek közé, még ha néha velük is lógtunk. Meg volt a saját baráti körünk, a saját szórakozásunk és a saját helyeink. Tipikus amerikai gimi volt, tele klikkekkel. De ez már a múlt. Itt új életet kezdhetek, új helyekkel, új stílussal és új barátokkal.
A nap végére mind a két kezem használhatatlanná vált annyi zacskót cipeltem, de ezzel Eleanor és Danielle sem volt másképp, akik nem csak nekem adtak tanácsokat, hanem ők is vásároltak pár új darabot. A közeli Starbucks-ban kötöttünk ki, 3 Caramel Macchiato társaságában, ahol végül előkerült az a téma, amitől egész nap tartottam. - Akkor most mi lesz a fiúkkal? - kérdezte El, miközben a szívószállal kavargatta a kávéját.
Pár percig gondolkoztam a válaszomon, végig futottam a válaszokon, de feleslegesen.
- Nem tudom. Komolyan nem tudom, hogy mit tegyek. Egy hete vagyok Londonban, meg volt az esélyem, hogy kapjak 5 olyan fantasztikus barátot, mint a srácok, de én elrontottam. Ilyen kezdéssel semmi esélyem arra, hogy tiszta lappal induljak, hiszen már most hatalmas balhét csináltam. - fakadtam ki csüggedten.
- Hát, van igazság abban, amit mondasz. Legalábbis az a része, hogy hatalmas balhét csináltál. - válaszolt Eleanor a gondolataiba merülve.
- De ettől függetlenül, még nincs elveszve minden. A fiúk nagyon könnyen megbocsájtanak, csak idő kell nekik... - bíztatott Dani, de Elanor a szavába vágott.
- Ez főleg Louis-ra igaz! Ő fogja a leghamarabb elfelejteni a történteket. - mosolygott rám El is, majd bocsánat kérően Dani-re nézett, aki mosolyogva bólintott.
- Viszont Harry a legkésőbb! Ő a legmakacsabb mind az 5 srác közül, tehát nála kitartóan kell küzdened a bocsánatért. - folytatta Eleanor, most viszont Danielle szakította félbe őt.
- De El, lehet, hogy Harry makacs, de totálisan odavan Brooke-ért, tehát valószínűleg ez gyorsítani fog a folyamaton. - érvelt a lány, viszont későn jött rá, hogy én is ott vagyok.
- Danielle, ne hülyéskedj már! Oda van értem?! Ez valami vicc, ugye? - kérdeztem gúnyosan, mire Eleanor egyből Danielle pártját fogta.
- Brooke, ne már, hogy ennyire vak vagy! Csak rá kell nézni a srácra, bármikor szóba kerültél a napokba egyből megváltozott a kedve és a hozzáállása mindenhez!
- Na jó lányok, ezt most hagyjátok abba! Ha szeretne, akkor nem hordott volna el mindennek és nem csapta volna rám az ajtót! - háborodtam fel, még akkor is ha jól esett az a gondolat, hogy talán Harry... De nem, ezt senki sem tudhatta meg!
A lányok sokat sejtetően összenéztek, majd végül lemondtak arról, hogy meggyőzzenek. Még órákat beszélgettünk a kávézóban ülve, így rengeteg mindent megtudtam a csajokról, amik számomra újdonságokat voltak. Annak ellenére, hogy mind a ketten hírességek és egy-egy világsztárral járnak, hihetetlen közvetlenek,  segítőkészek és aranyosak. Este, fél 7-kor búcsúztunk el és megbeszéltük, hogy mindenképpen találkozunk még. Mosolyogva ültem be a taxiba, pedig a taxis elég csúnyán nézett rám a hatalmas szatyrok miatt. Fél óra múlva már a gardróbomban álltam, és ruhákat válogattam, amikor hallottam, hogy fordul a zárban a kulcs. A kezemben tartott inget az egyik vállfára dobtam, és kimentem Louise elé. Nagynéném először őszinte meglepetéssel nézett végig rajtam, majd végre elmosolyodott.
- Na mesélj, minek köszönhetem, hogy végre kimásztál az ágyból? - kérdezte gúnyosan, de éreztem az aggodalmat a hangjában.
- Itt volt Danielle és Eleanor, beszélgettünk, majd elmentünk vásárolni és beültünk egy kávézóba. - meséltem mosolyogva.
- Várj! Danielle Peazer és Eleanor Calder, Liam és Louis barátnői? - kérdezte Louise elgondolkozva.
- Igen, ők azok! - bólogattam lelkesen.
- Aranyos lányok, Eleanorral már találkoztam is néhány divat bemutatón. - mondta mosolyogva, majd elgondolkozott pár percre és végre észrevette a helyzet abszurdumát. - De hát mit kerestek ők itt? - kérdezte végül meglepetten.
- Liam és Niall küldték Dani-t, ő ezt elmesélte El-nek, aki mindenképpen jönni szeretett volna. Így ismertem meg mind a kettőjüket, és annyira örülök neki, hogy sikerült találnom két, ilyen aranyos, barátnőt. - folytattam tovább vigyorogva, mire Louise megsimogatta a fejemet.
- Na, mutasd azokat a ruhákat! - mondta kis szünet után, mire elnevettem magam.  Divat tanácsadóként, tőle is kaptam még pár tippet és segített a régi ruháim kiválogatásában, és a gardrób átrendezésében. A nap végére annyira elegem lett a rengeteg ruhából, a divatból és minden ehhez kapcsolódó hülyeségből. Megfogadtam, hogy minimum 3 hónapig egy rohadt plázba se megyek. Olyan 11 óra körül lezuhanyoztam, majd szinte bezuhantam az ágyba és azonnal elaludtam.

***

- Brooke, ébresztő! - kiabált Louise a konyhából, én pedig hisztisen fordultam át egyik oldalamról a másikra. 
- Brooklyn! Hányszor szóljak még? - kiabált 5 perc múlva, de a hangja már közelebbről hallatszott. 
Végül besokallt, és dühösön kicsapta a szobám ajtaját: 
- Brooklyn Roe, most azonnal kelj fel, el fogunk késni! - könyörgött, mire megadtam magam és lerúgtam az ágyról a takarót. 
- Mégis hova sietünk? - kérdeztem nyűgösen, a szememet dörzsölve, hogy valamit lássak is a világból. 
- Az iskoládba, beiratkozni. - válaszolt, úgy mintha ez magától értetődő lenne. 
Na ez pont elég olt, ahhoz hogy teljesen éber legyek. Szinte kipattantam az ágyból és felháborodottan álltam a nagynéném elé: 
- Tessék?! Mégis milyen iskoláról beszélsz? Hiszen még nem is választottam. 
- Brooke, megnyugodnál kérlek? Muszáj volt választanom egy iskolát, mivel a határidő már lejárt, viszont bármikor megpróbáltam beszélni veled, te kiküldtél a szobádból. Nem tudtam mit tenni, nem hagyhatsz ki még egy évet. - sóhajtott Louise, mire rájöttem, hogy ezt is én rontottam el. Bele se gondoltam, hogy talán nem csak lecseszni akarok Louise, hanem valami fontos dolog miatt keresett naponta ötször. Már megint más issza meg a levét, az én hülyeségemnek. 
- Na és milyen sulit választottál? - kérdeztem, sokkal kedvesebb hangnemben, mint az előbb. 
- Csak pár háztömbnyire van innen, az idegen nyelv a francia és a média szakot néztem ki neked. - mosolyodott el Louise, és lassan én is lelkesebbé váltam. 
Média? Az életem a fotózás! Kicsit korom óta érdekelt, 3 éve pedig elkezdtem komolyabban foglalkozni vele, és azóta az egyik kedvenc elfoglaltságommá vált. Tökéletes eszköz arra, hogy kifejezzem magam. 
- Köszönöm! - mosolyogtam rá Louise-ra, aki megsimogatta a vállam és figyelmeztetett, hogy siessek. Magamra kaptam egy suliba illő szettet, és mentem le Louise után, aki már az autónál várt. 

***

- Örülök, hogy mától az iskolánk tanulója vagy! - mosolygott rám Mrs. Alvey, az új sulim igazgatónője.
- Én is nagyon örülök! - mosolyodtam el, majd felálltam és az ajtó felé indultam. 

- Akkor szeptember első napján, reggel fél 8-re gyere, és Lisa Hulbert-et keresd! - szólt utánam kedvesen a nő, majd végleg kitessékelt minket az irodájából.
- Na, hogy tetszik? - kérdezte Louise óvatosan, miközben a bejárat felé sétáltunk.
- Eddig imádom, az egész suli hangulatát, nagyon tetszik az épület és eddig a diákok is egész szimpatikusak! - ecseteltem vidáman, ami Louise arcára is mosolyt csalt.
- Gyere, üljünk be valahova ebédelni! - invitált Louise, mire mosolyogva rábólintottam.
Épp az étteremben ültünk, amikor megszólalt a telefonom.
- Hallo? - szóltam bele, az ismeretlen szám láttán.
- Szia Brooke, Eleanor vagyok. Figyelj, nagyon gyorsan haza kéne menned, vár rád valaki. - hadarta, mire meglepetten néztem a készüléket.
- Miről beszélsz? Ki vár, és hol? - értetlenkedtem tovább. 
- Az lényegtelen, csak menj haza! Kérlek! - váltott hangnemet, mire egyből meglágyult a szívem, még akkor is ha furcsa helyzet volt.
- Oké, indulok. Majd hívlak!
- Köszönöm! - rakta le a telefon, mire én pedig gyorsan vázoltam a helyzetet Louise-nak.
- Elvigyelek? - kérdezte, miután gyorsan elhadartam mindent.
- Nem kell, maradj csak! - mosolyogtam rá, majd felálltam az asztaltól, búcsúzásképpen egy puszit nyomtam Louise fejére, majd kirohantam az étteremből.
Fogtam egy taxit, és 5 perc múlva már a kapu előtt szálltam ki. Nekem háttal állt, a nap megcsillant sötét haján. A öröm fokozatosan végigáradt a testemben, és mögé sétáltam.
- Zayn? - simítottam meg a karját. A srác megfordult és elmosolyodott. Levette a napszemüvegét, így élvezhettem barna szemei sötét pillantásait.
- Szia! - szólalt meg rekedtes hangján, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. - Beszélhetnénk? - folytatta, mire automatikusan bólintottam, mivel megszólalni sem tudtam.
- Esetleg sétáljunk, vagy maradjunk itt? - kérdezte gúnyosan. Végre visszatért a hangom és én is elmosolyodtam.
- Én élvezném, hogy ha a rajongók gyilkos szemekkel néznének rám, de lehet, hogy neked nem lenne akkora öröm. Tehát a sétára szavazok, valami eldugott kis parkban. - vágtam vissza, mire elnevette magát.
Pár percig néha csöndben sétáltunk, vártam, hogy elmondja azt, amiért jött.
- Ne haragudj, hogy eddig nem hívtalak! - kezdett bele, de közbe vágtam.
- Zayn a lényeget, mert elég nyilvánvaló, hogy nem ezért kerestél meg.
- Oké, tényleg nem. Beszéltem Danielle-el. Figyelj, ne haragudj! Tényleg volt barátnőm, tényleg túlléptem a határokon, de te sem vagy ártatlan. - nézett rám vádló pillantásokkal.
- Zayn, ez nem rólam szól! És nem is Harry-ről! Megcsaltad Perrie-t! - emeltem fel a hangom.
- Brooke, tudom! És meg is bántam! De, egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon! Már rég nem érzem ugyanazt Perrie iránt, mint régen. Viszont benned megfogott valami megmagyarázhatatlan dolog, ami Perrie-ben soha nem volt meg. Nem érdekel, hogy csak egy hete ismerlek, minden percben rád gondolok. Tegnap szakítottam Perrie-vel. Miattad. - fejezte be Zayn, mire szinte sokkolva néztem rá.
- Komolyan tönkretettem egy kapcsolatot, és miattam összetörted egy lány szívét? Komolyan nem hiszem el! - az egész park tőlem zengett, de nem érdekelt. Vettem pár mély lélegzetet és eldöntöttem, hogy őszinte leszek a sráccal.
- Zayn, én is érzek irántad valamit, jól érzem magam veled, és barátként, már most félek attól, hogy talán elveszíthetlek. De nekem időre van szükségem, hogy megismerjelek téged is és a többi srácot is. Most nekem az a legfontosabb, hogy a barátságotokat, a bizalmatokat megkapjam. - egy kis szünetet tartottam, mivel a hadarás miatt alig kaptam levegőt. Zayn meglepetten várta a folytatást, így egy újabb mély levegő után, folytattam. - Nem tudom, hogy mit vársz vagy mit akarsz tőlem, de előre le kell szögeznem, hogy egyelőre nem akarok egy kapcsolatot sem. Nagyon elrontottam mindent, veled és Harry-vel kapcsolatban is, de ha adtok esélyt arra, hogy tiszta lappal induljak, akkor kérlek felejtsünk el mindent. - fejeztem be, és várakozóan néztem Zayn-re.
Tekintetét az enyémbe szúrta, és néhány percig csak álltunk így. Végül sóhajtva elszakította a pillantását, az enyémtől és a távolba meredt.
- Nézd, Brooke. Én nem akarok felejteni, és nem akarok tiszta lapot. Én téged akarlak! - fejezte be a mondatot, én pedig döbbenten néztem rá.

7. fejezet

A fájdalomnak nincs határa.

Kavarogtak bennem a gondolatok, és nem bírtam felnézni. Csak annyit hallottam, hogy valaki sarkon fordult és leviharzott a lépcsőn. Felkaptam és a fejem, és ismét gondolkodás nélkül cselekedtem. Felugrottam az ágyról és Harry után rohantam, nem törődve a 2 másik fiúval. Harry épp a bejárati ajtóban állt, amikor utolértem.

- Harry, kérlek várj! - szóltam utána, mikor éppen készült kilépni az ajtón. A teste egy pillanatra lemerevedett, majd lassan megfordult, mintha szívességet tenne azzal, hogy egyáltalán rám néz. Tekintetét végig futtatta a szanaszét álló hajamon és összegyűrődött ruhámon. Ahogy a szemembe nézett, csak egy dolgot tudtam kiolvasni belőle: mérhetetlen szánalmat. 

- Mit akarsz? - kérdezte, hangjából pedig árad a megvetés. 

- Kérlek, csak had magyarázzam meg! - könyörögtem, holott tudtam, hogy nincs elfogadható magyarázat a tetteimre. A szívembe belenyilallt a fájdalom, ahogy meghallottam még egy hangot a hátam mögül.

- A magyarázat engem is nagyon érdekelne! - szólalt meg Zayn, közvetlenül mögülem.

Ahogy szembe fordultam a fiúval, ugyanazt láttam a szemében, mint amit pár perccel azelőtt Harry tekintetében.

- Hallgatunk, Brooklyn! - szólalt meg cinikusan Harry, és gúnyos mosollyal az arcán, a bejárati ajtónak dőlt. Zayn ugyanúgy, félvállal a falnak dőlt és várta, hogy elkezdjem. 

De nem voltam képes rá. A torkom kiszáradt, és hirtelen szédülni kezdtem. A szívszorító érzés egyre erősebbé vált, és nem voltam képes visszatartani a könnyeim. Legördült az első, majd egyre több követte. Felnéztem Harry-re, de a könnyeim keresztül is láttam, hogy nem enyhült az arckifejezése. Sőt, sőt csak még nagyobb mértékű megvetést tanúsított irántam, mint eddig. Összeszedtem magam és Zayn felé pillantottam, akinek halvány aggodalom csillogott a szemébe. Beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. Közben egyik fiúról, a másikra néztem. 

- Sajnálom! - böktem ki végül, és felhajtottam a fejem. 

Félszemmel láttam, hogy Zayn bólint egy aprót, de Harry nem elégedett meg ennyivel. Hiába látta rajtam, hogy fáj és bármit megtennék, hogy jóvá tegyem amit tettem, nem érdekelte.

- És ez kit érdekel?! Úgy viselkedtél, mint egy közönséges ribanc! - Harry egyre dühösebbé vált, én pedig nem tudtam megszólalni. 

Zayn ezt látva, megszólalt:

- Harry, kérlek! - igyekezett kedves hangnemet megütni, de az ő hangjában is éreztem a idegességet. 

- Zayn, ne már! Ne legyél már ilyen szánalmas, hogy beveszed ezt az olcsó színészkedést! Furcsa akkor még nem volt bűntudata, mikor velem csókolózott, majd a te öledbe kötött ki. - Harry, már szinte kiabált. 

Az fájt a legjobban, hogy igaza volt. 

Zayn megdöbbent, majd erőt vett magán s hidegen hozzám szólt:

- Most menj el, Brooklyn! - megfogta a karom és az ajtó felé terelt. - Kérlek! - tette hozzá, egy kicsit kedvesebben. 

A lábamba alig volt erő, de végül eljutottam az ajtóig. Lenyomtam a kilincset és kiléptem a házból. Egy pillanatra visszanéztem a 2 fiúra, hátha valamit még leolvashatok az arcukról. De nem sikerült, mert Harry rám csapta az ajtót. 

* * * 

A napok teljesen összefolytak. Csak sírtam és aludtam, vagy éppen álomba sírtam magam. Hiába szorongattam görcsösen a telefonom, nem csörgött. Egyszer sem. Még Louis se keresett. Mind közül ez fájt, a legjobban, mert neki is csalódást okoztam, miközben ő csak segíteni akart. De nem mertem tárcsázni.
Nem tudom, hogy jutottam haza a fiúktól. A képek összemosódtak. Beestem az ajtón, az ágyra zuhanva zokogtam, Louise sokkolva próbálta kiszedni belőlem, hogy mit történt, én viszont nem mondtam el. Rengetegszer bejött, minden alkalommal sikertelenül. Végül jó pár nappal az eset után, ismét kopogott az ajtón.
- Louise, kérlek hagyjál! - nyögtem erőtlenül, és még jobban magamra húztam a takarót, ezzel elfedve feldagadt szemeimet.
A kilincs halkan lenyomódott, és kinyílt az ajtó. Halkan mocorogtam és magamba dühöngtem, hogy miért nem képes békén hagyni.
- Brooklyn? - kérdezte egy kedves női hang, ami nem éppen Louise-é volt.
Meglepetten lerángattam magamról a takarót és felültem. Egy nagyon csinos, göndör hajú lány mosolygott rám.
- Igen, én vagyok. - hebegtem.
- Szia, ne haragudj, hogy így ismeretlenül rád török! - mondta kicsit megilletődötten. Biztatóan rámosolyogtam, és kimásztam az ágyból.
- Brooklyn Roe. - nyújtottam a kezem, kisegítve az érdekes helyzetből. Hálásan elfogadta a gesztust, és megrázta a kezem.
- Danielle Peazer, Liam barátnője. Gondolom, így már érthetőbb, hogy hogyan kerültem ide.
- Igen, érthetőbb. - bólogattam nevetve. - Kérsz valamit inni? - kérdeztem, illedelmes házigazda módjára.
Danielle bólintott, így megmutattam neki merre van a konyha. Felült az egyik bárszékre, majd hirtelen megszólalt.
- Liam mindent elmesélt, amit ő tud. - egy pillanatra megállt a kezembe a narancslé. Végül sikerült kiönteni, anélkül, hogy eltörtem volna a poharat. Annyira megijedtem, hogy ez a barátságos lány is megutál a hülyeségem miatt. Ráadásul azzal valószínűleg Liam ellenszenvét is elnyerném. Leraktam Danielle elé a poharat, majd leültem vele szembe. Kortyolt párat az üdítőből, majd lerakta a poharat, rám nézett és elnevette magát.
- Hé, nyugi már! Nem utállak, nehogy azt hidd! - mosolygott rám, én pedig egyből megkönnyebbültem.
- Danielle, tudom, hogy hülyeséget csináltam. - kezdetem bele, de a lány megállított.
- Ne magyarázkodj!Hibát követtél el, de tisztába vagy vele. Ismerem már annyira Zayn-t, hogy meg fog bocsájtani. Harry már nehezebb lesz, ő nagyon berágott rád. De ugye tudod, hogy miért? - nézett rám Danielle.
- Honnan kéne tudnom? - ráztam a fejem értetlenül.
- Brooke, komolyan nem vetted észre? - lepődött meg teljesen Dan.
- Nem. Mit kellett volna? - értetlenkedtem tovább.
Ekkor megcsörrent Danielle telefonja. Bocsánat kérően rám nézett, mire mosolyogva bólintottam.
- Szia, Eleanor. Igen, nagyon aranyos lány. Nem, még nem voltunk vásárolni. Várj, megkérdezem tőle. - hadarta Danielle, majd befogta a telefon hangszóróját és rám nézett.
- Figyelj, gondolom már hallottad, hogy mi a tervem veled. - mosolygott, mire végig gondoltam a hallottakat.
- Vásárlás, ugye? - kérdeztem vidáman, mire bólintott.
- Louis barátnője, Eleanor már nagyon kíváncsi rád és ő is nagyon szeretne jönni. Nem lenne baj? Hidd el imádnád, nagyon aranyos és vicces lány. - folytatta, mire még jobban elmosolyodtam. Danielle is hihetetlenül szimpi volt, így biztos voltam benne, hogy Louis barátnőjét is bírni fogom.
- Dehogy lenne. Nagyon szívesen megismerném. - mosolyogtam rá, mire ő megnyugodott és újra a füléhez emelte a telefont.
- Jöhetsz. - szólt bele a telefonba mosolyogva, majd pár percig még beszélgettek. Mikor Dan lerakta a telefont, mosolyogva rám nézett.
- Imádni fogod, ezt az idiótát.
- Abban biztos vagyok! - mosolyogtam vissza.
- Na mivel Eleanor lelőtte a poént, így ideje elmondanom, hogy mégis mit keresek itt. - kezdett bele, én pedig érdeklődve hallgattam.
- Liam tegnap este felhívott, hogy Harry és Zayn napok óta nem szólnak egymáshoz, Louis próbálja békíteni őket, de ő is be van rágva rád. Niall és Liam kezdenek besokallni tőlük. Perrie már engem hívott, mert nem tudja elérni Zaynt-t és nem érti, hogy mi történt. Szóval tegnap Liam felhívott, hogy jöjjek el hozzád, mert Niall-el nagyon aggódnak érted, csak a fiúk miatt fel sem hívhatnak. Ezt elmeséltem Eleanor-nak, aki pedig kitalálta, hogy akkor vigyünk el vásárolni, kozmetikushoz, fodrászhoz, mert biztosan elég rossz állapotban vagy. Utána pedig nézzünk filmet és beszélgessünk. Csak először engem küldött, mert nem akart udvariatlan lenni. - hadarta Danielle mosolyogva, de nekem csak egy mondat maradt meg a fejembe.
- Dan, ki a a Perrie? - kérdeztem gyanakodva, mire Danielle teljesen megdöbbent.
- Nem tudod, hogy ki az a Perrie? - kérdezte pár perc múlva, még mindig meglepetten.
- Nem. Miért kéne? - kérdeztem vissza, és egyre kíváncsibb lettem.
- Ne akadj ki, jó? - kezdett bele Danielle, ami már rosszul kezdődött. - Szóval Perrie, Zayn barátnője. - bökte ki. Most rajtam volt a sor a megdöbbenésben.
- Mi van? - a dühöm egy pillanat alatt az egekig szökött, és szegény Danielle volt az áldozat, akin levezettem. - Van barátnője? És még ő bunkózik velem, miközben megcsalta szegény lányt? Akiről én még csak nem is tudtam?! Oké, hol a telefonom? Felhívom és elküldöm, oda ahova való! - dühöngtem, mint egy elmebeteg, majd sarkon fordultam, és elrohantam a szobám felé.
- Brooke, te komolyan nem tudtál róla? - rohant utána Danielle.
Ő még a folyosón járt, mikor én már feltúrtam az egész ágyat a telefonomért.
- Nem, de ezért még megfizet Zayn! - kiáltottam vissza.
Végre megtaláltam azt az átkozott telefont és tárcsáztam. Három csengés után, végre felvette.
- Halló? - szólt bele egy női hang. Mivel a döbbenettől válaszolni se tudtam, a lány folytatta. - Perrie vagyok, Zayn barátnője. Ő most nem tud a telefonhoz jönni. Átadjak neki valamit? - kérdezte hidegen.
Azt hiszem akkor kiütöttem a fájdalom és a düh minden mércéjét.
Szó nélkül lecsaptam a telefont, és Danielle-hez fordultam.
- Dan, hívj egy taxit! Megyünk a fiúkhoz! 

                                                                         

6. fejezet

Sziasztok! Nem akarok sokat pofázni, csak annyit kérek, hogy ha tetszik amit írok, akkor kérlek jelezzetek vissza! Nagyon sokat jelentene:) Ennyi lettem volna. i hope you like it:)

Tiszta lap? Ugyan...

- Louis?! - döbbentem meg az előttem álló fiú láttán.

- Aj Királylány, nagyobb bonyodalmat okoztál, mint amire számítottam. - kezdett bele Louis, mire meglepetten felnevettem.
- Ezt, hogy érted?
Louis megfogta a karom és gyengén kihúzott a lakásból. Zavartan rájöttem, hogy be sem hívtam a lakásba, hanem végig az ajtó előtt állt. Leül a lépcsőre és gondterhelt arccal rám nézett. Szeméből eltűnt az állandó pimaszság, helyett őszinte aggodalmat láttam. Leültem mellé és szomorúan ránéztem.
- Brooke, figyelj! Ismerem a fiúkat annyira, hogy biztos voltam benne, hogy valamelyikőjük azonnal beléd szeret. Csak arra nem gondoltam, hogy ketten is.
- Ketten? Belém szeretnek? Miről beszélsz? - néztem rá értetlenül.
- Jaj Királylány, ne mond, hogy nem látod! Zayn és Harry egyszerűen bolondulnak érted.
- Mi? - egyszerűen nem tudtam felfogni a hallottakat.
- Komolyan nem vetted észre? - mosolyodott el Louis a naivitásomon. De nem gúnyos mosoly volt, hanem egy szívből jövő, megértő mosoly.
Összeszedtem minden bátorságom és a mellettem ülő srácra néztem.
- Louis - kezdtem félénken, mire az említett mosolyogva bólintott, jelezve, hogy figyel rám. - Lehetséges, hogy egyszerre két emberbe legyek szerelmes? - fejeztem be, majd félénken Louis-ra néztem. A lehető legfurcsább reakciót kaptam. Louis egyszerűen kiröhögött. 5 percen keresztül nevetett, azonban mikor látta rajtam, hogy kezdem megunni, abbahagyta.
- Tudod, te tényleg bonyolultabb vagy, mint gondoltam. - nézett rám, a szeme alatti apró nevető ráncok pedig elárulták, hogy még mindig jót szórakozik rajtam.
- Louis, kérlek! Segítened kell! - könyörögtem, mire végre megkomolyodott. Átkarolta a vállam és a szemembe nézett.
- Ne játssz velük! Ez a legfontosabb. A másodikat pedig az, hogy döntened kell. Vagy Harry, vagy Zayn, vagy pedig egyikük sem. Olyan opció nincs, hogy mind a ketten. - sorolta szigorúan.
Bánatosan a vállára hajtottam a fejem és elgondolkoztam. Hirtelen egy sokkoló kérdés villant át az agyamon.
- Louis, te mégis honnan tudod, hogy mind a 2 fiúval több történt, mint ami belefér a barátságba? - förmedtem rá, amin nem csak ő, de én is meglepődtem.
- Mert ez nyilvánvaló. Mind a ketten azóta furcsán viselkednek, amióta kettesbe voltak veled. Mielőtt még jobban bepöccennél, megnyugtatlak, hogy nem tudnak arról, hogy mind a kettőjük esetében több történt, mint ami belefér a barátságba. - idézte gúnyosan az előbbi mondatomat. Ezennel őt is magamra haragítottam.
- Louis, ne haragudj! Nem akartam neked esni, egyszerűen csak utálom magam, amiért ilyen helyzetbe kevertem őket. De egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek. - fejeztem és csüggedten lehajtottam a fejem.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek, de akkor hagynod kell és ne csessz le mindenért. - válaszolt kicsit gorombán, amit meg is értettem.
- Bocsánat! - néztem a szemébe, mire elmosolyosodott és megrázta a fejét.
- Semmi baj. - mosolygott rám. - Ahhoz, hogy segítsek el kell mondanod pár dolgot. - kezdett bele, én pedig elkomorodtam. Nem elég, hogy ribancnak érzem magam, most még be is kell vallanom, hogy tényleg úgy viselkedtem.
- Mire gondolsz? - kérdeztem félénken.
- Mi történt köztetek? - bökte ki.
- Mind a kettőjükkel csókolóztam. - zavartan lehajtottam a fejem és nem mertem Louis szemébe nézni.
- Brooke! - szólt rám. - Azt hittem, hogy sokkal több történt, erre csak 2 csók miatt zuhantak ennyire magukba. - folytatta, mire elnevettem magam.
- Louis, ugye tudod, hogy nem ez lenne a normális reakció? Le kéne szidnod, amiért ilyen szemét ribanc voltam, nem pedig jót röhögni rajta. - néztem rá értetlenül, de titokban jót szórakoztam.
- Mi értelme lenne, hogy ha én is a fejedhez vágnám, mikor te is tisztába vagy azzal, hogy nem helyes amit tettél. A bűntudat már meg van, tehát nem fogom fokozni, mert nem azért vagyok itt. Először is tisztáznod kell velük a helyzetet. Nem mondom azt, hogy mondj el mindent, hogy mind a kettőjükkel elcsattant egy csók, de tudnod kell, hogy az lenne a legjobb megoldás. Viszont akkor el is veszítheted mind a kettőjüket, amit pedig nyilvánvalóan nem akarsz. Gyere el hozzánk és valahogy megoldom, hogy kettesbe lehess Zaynnel és Harryvel is. - fejezte be, mire hálásan rá mosolyogtam.
- De Louis, - kezdtem bele, mire kérdőn nézett rám, - kivel beszéljek előbb? - néztem rá, szinte kétségbe esetten.
Válasz helyett egyszerűen kiröhögött. Aznap már harmadjára. Egy ideig "sértetten" néztem rá, de helyzet abszurdsága engem is magával ragadott, így a végén együtt nevettünk a helyzetemen.
- Srácok, hát ti mit csináltok idekint? - nézett ki meglepetten Louise.
Louis-val összenéztünk és még inkább ki tört belőlünk a röhögés. A nagynéném teljesen értetlenül nézett ránk, végül megvonta a vállát és a táskájáért nyúlt.
- Mennem kell dolgozni, este későn érek haza. Ha bármi van hívj, pénzt hagytam a pulton, rendelj valami kaját, mert csak este főzök. Ha gondolod menj el valahova vagy hívd át a srácokat. - hadarta Louise és a mellettem ülő srácra mosolygott. - Mindent elmondtam? - gondolkozott hangosan, mire elmosolyodtam. - Ja igen! A suli, Brooke. El kell döntened, hogy hova iratkozol be. És mielőtt ellenkeznél, nem nyitok vitát erről!
Újra kell járnod a tizediket, mivel Amerikában nem fejezted be, azt az osztályt.- fejezte be szigorúan.
- Oké, oké, oké. Mindent felfogtam, estére kitalálom. - mosolyogtam rá, mire intett egyet és rohant a lifthez.
- Hű, nagynénéd aztán komolyan veszi, hogy megneveljen. - röhögött Louis, én pedig játékosan vállba boxoltam.
- Haha, nagyon vicces vagy Tomlinson. - gúnyolódtam, mire egy nyelv nyújtással lerendezett.
- Amúgy rád bízom. - törte meg a csendet.
- Mit? - néztem rá értetlenül.
- Hogy melyik fiúval beszélsz előbb. Ez a te döntésed, nem szólhatok bele. - nézett rám komolyan.
Elgondolkoztam végül kimondtam egy nevet:
- Zayn.
- Rendben. - állt fel Louis és engem is felhúzott. - Akkor öltözz át, ha gondolod és induljunk. - mosolygott rám.
- Akkor 10 perc és jövök. - rohantam a szobámba, de fél úton kapcsoltam és visszasétáltam az ajtóhoz.
- Bejössz? - kérdeztem zavartan, Louis pedig nevetve bólintott.

*20 perc múlva*

- Megjöttünk! - szólalt meg Louis.
A félelem végig kúszott a bordámon és vélve néztem az előttem álló házra. Louis megérezte a félelmem, mivel megsimogatta a vállam és biztatóan rám mosolygott.
- Menni fog! - suttogta és kiszállt az autóból. Utoljára végig gondoltam, hogy mit akarok mondani, majd én is kimásztam az autóból. Louis már a lépcsőn állt, amikor utolértem. Egyik lábamról a másikra álltam, mire kinyitotta az ajtót. Előre engedett, majd ő is belépett az ajtón. Lerúgta a cipőjét, majd körül nézett.
- Srácok, megjöttem! Itthon vagytok? - kiabált a nappali és az emelet irányába.
Válaszul a 4 különböző kiáltás hallatszott, a ház 4 részéről. Louis felirányított Zayn szobájába és megígérte, hogy feltartja az összes srácot.
A szívem egyre hevesebben vert az izgalomtól, ahogy az ajtó elé álltam. Összeszedtem minden bátorságom és bekopogtam.
- Hagyjál már Harry, megmondtam, hogy nincs nálam a pólód! - kiáltott Zayn goromba hangon.
Elmosolyodtam és lenyomtam a kilincset.Zayn az ágyon feküdt, ölében a laptopjával és lázasan gépelt valamit. Dühösen felém fordult, de amikor felfogta, hogy nem Harry vagyok édesen elmosolyodott.
- Hát te? - kérdezte, hangjából pedig eltűnt minden ellenszenv.
- Beszélnünk kell. - ültem le félve az ágyra. Zayn lehajtotta a laptopot és a szemembe nézett.
- Baj van? - kérdezte aggodalmasan.
- Zayn neked mit jelentett az a csók? - böktem ki pár perc múlva.
- Úgy érted azok a csókok? - kérdezte pimasz mosollyal, emlékeztetve engem, hogy nem csak egy csók csattant el.
- Zayn, kérlek! - néztem rá könyörögve, mire eltűnt az arcáról a mosoly.
- Mit jelentett? - ismételte meg a kérdést, olyan hangsúllyal amitől kirázott a hideg. - Azt az érzést nem tudom elmagyarázni, amit akkor érzek ha a közelemben vagy. - tartva a szem kontaktust, közelebb húzott magához, amitől a szívem ki akart törni a mellkasomból. - A szívem hevesebben kezd verni. - folytatta és még közelebb húzott magához. - Minden egyes érintéstől kiráz a hideg. - Zayn a csípőmre csúsztatta a kezét és gyengéden az ölébe húzott. - És nem bírod tovább türtőztetni magad. - fejezte be. Arcát pár centi választotta el az enyémtől, de Zayn hevesen megszüntette ezt a távolságot. Gyengén megcsókolt, én pedig nem ellenkeztem, azonnal visszacsókoltam. Kezét a derekamon pihentette és nem engedett el. Egyre hevesebben csókolt, én pedig ugyanilyen tempóval veszítettem el a józan eszem. Beletúrtam a hajába és magamhoz szorítottam. A lábamat a csípőjére kulcsoltam és nem foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy nem helyes amit teszek. 

Egészen addig, amíg hirtelen ki nem csapódott az ajtó. Harry döbbent pillantásától összefacsarodott a szívem. Közvetlenül mögött megjelent Louis, szintén döbbenten és persze csalódottan. Zayn furcsán nézett a 2 fiúra, majd kérdőn fordult felém. Kétségbe esetten néztem Louis-ra, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Csalódottan lehajtottam a fejem és próbáltam összeszedni a gondolataimat, miközben 3 kérdő szempár meredt rám. 

5. fejezet

Sziasztok:) Köszönöm a sok visszajelzést, amiket a facebook-on kaptam:) Néha elbizonytalanodom, hogy érdemes-e folytatnom, de a végén mindig meggyőztök! Ha bármi véleményetek vagy tanácsotok van, írjátok le nyugodtan, mert nagyon kíváncsi vagyok rá! 

Kihez tartozom? 

Berohantam a liftbe és a falhoz dőltem. Miért?! Azért jöttem, hogy új életet kezdjek, erre máris 2 fiúval szórakozok. Én nem ezt akartam. Nem akartam Zaynnel aludni és Harryvel csókolózni. Mind a ketten különlegesek, és nálam sokkal jobb lányt érdemelnek. És a többi srác? Hogy fogok a szemükbe nézni legközelebb, mikor átvertem a legjobb barátikat? A gondolatokat őrült tempóval követték egymást. Kiszálltam a negyediken és az ajtóhoz sétáltam. Próbáltam halkan a zárva helyezni a kulcsot, de ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Louise állt előttem és idegesen rám nézett.- Befelé! - csak ennyit mondott, de hangjából érződött a a düh. Nem kellett kétszer mondani, azonnal beléptem az ajtón és sietve a nappali felé vettem az irányt. Louise utánam jött és leül velem szembe, a kanapéra.- Csalódtam benned. Mégis hol voltál hajnali négykor? - kérdezte és hangjából eltűnt a düh.Összeszedtem magam és végig gondoltam, hogy mi a jobb. Ha hazudok vagy az igazat mondom el neki. Mivel olyan lány vagyok, aki utál hazudni ezért az utóbbi mellett döntöttem.- Harryvel voltam sétálni. - böktem ki nehezen.Louise meglepetten nézett rám.- Harryvel? Úgy érted Harry Styles-el, a bandából? - úgy kérdezte, mintha erre semmi esélyem se lenne. Hiszen ő mutatott be nekik.- Igen, mivel más Harry-t nem is ismerek.- válaszoltam flegmán.- Vigyázz a szádra Brooklyn! Azt szabad tudnom, hogy miért hajnalban támadt kedved sétálni?Nem volt kedvem több kérdéshez, főleg ilyen stílusban, így fogtam magam és felálltam.- Mert, miért ne? - válaszoltam, majd kisétáltam a szobából. Magam elé képzeltem Louise megdöbbent arcát és elégedetten elmosolyodtam. De túl korán örültem. Louise utánam jött és elkapta az alkaromat.- Mégis mit képzelsz magadról?! Hogy gondoltad, hogy ennyivel le rendezhetsz?! - szinte kiabálva kért számon. - Tény, hogy nem az anyád vagyok, de attól még szót kell fogadnod! - anya említésére megtelt könnyekkel a szemem. Ahogy Louise meglátta a szemem, elengedte a kezem és bocsánatkérően rám nézett.- Ne haragudj! Nem akartam ennyire durva lenni. - szabadkozott, de minden mondatot elengedtem a fülem mellett. Berohantam a szobámba és sírva az ágyra borultam.

Nem haragudtam Louise-ra. Magamat utáltam, mindenkinél jobban. Én mindenkinek csalódást okozok. A nagynénémnek, a fiúknak és az anyukámnak is. Igen, ha ebben a helyzetben látna, biztosan nem lenne büszke rám. Egyszerre 2 fiúba is szerelmes vagyok, kiszököm éjszaka, majd magyarázat nélkül otthagyom a nagynéném. Hiszen ő csak aggódott értem, csak jót akart nekem. Harryt is ott hagytam. Szintén magyarázat nélkül. Meg se érdemlem, hogy ilyen emberek vegyenek körül. 
Teljesen elmerültem az önsajnálatban és szép lassan álomba sírtam magam.
Másnap reggel furcsa módon, de kipihentem ébredtem és úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával.
Kimásztam az ágyból és a fürdőbe sétáltam. Vidáman belemosolyogtam a tükörbe és élveztem az életet. Megmostam az arcom, majd ledobáltam magamról a ruhákat és a zuhany alá álltam. Rendbe kell hoznom azt amit elrontottam. Legelőször Louise-t kell kiengesztelnem, majd utána Harry-vel kell beszélnem. De Zayn-nek elmondjam? Vagy egyszerre beszéljek mind a kettőjükkel? És akkor kezdődött elölről. Szidtam magam, amiért ilyen helyzetbe sodortam a két srácot, pedig meg se érdemlik. Elzártam a csapot és kiléptem a zuhanyfülkéből. Gyorsan fogat mostam és egy szál törülközőben, a szekrény elé álltam. Pár perc gondolkodás után rájöttem, hogy úgy se megyek sehova, tehát felesleges lenne kiöltözni. Magamra kaptam egy szürke melegítőt és egy fekete félvállas felsőt, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. Összeszedtem magam és a konyhába sétáltam. Louise szintén felöltözött már és éppen kávét főzött. Háttal állt nekem, így volt időm utoljára bátorítani magam.
- Jó reggelt, Louise! - szólaltaltam meg végül kicsit erőtlen hangon, mire Louise meglepetten hátra fordult. Majd elmosolyodott és megszólalt:
- Neked is drágám! Gyere ülj le, mindjárt csinálok reggelit. - ezzel megint megfordult, én pedig sokkolva leültem az egyik bárszékre. Most nem annak a résznek kéne jönni, amikor Louise szinte keresztül néz rajtam vagy pedig kioktat? A szám előbb "cselekedett", minthogy az eszem megakadályozhatta volna, így egy érdekes kérdés csúszott ki a számon:
- Louise, most miért nem szidsz le a tegnap éjszaka miatt?
Nagynéném elnevette magát a kérdésemen, majd palacsintával és egy pohár narancslével a kezében odaült mellém, az asztalhoz. Magam elé húztam a tányért és még mindig kérdőn néztem Louise-ra.
- Talán most jó szülőhöz méltóan le kéne szidnom téged. De mivel nem vagyok az anyukád, nem is akarom betölteni a szerepét, mert az úgyis lehetetlen lenne. A nagynénéd vagyok, de inkább a barátnőd szeretnék lenni, aki néha fegyelmez ugyan, de mindig melletted van. - ennél a mondanál akaratlanul is elmosolyodtam. - Figyelj rám, Brooke! Tudom, hogy nagyon haragszol rám, mert soha nem kerestelek titeket és erre nincs is jó kifogásom. Talán csak megindokolni tudom. Amikor anyukád olyan idős volt, mint most te, én nagyon irigykedtem rá. Már akkor is gyönyörű volt, minden fiú bomlott utána. Emellett kedves, vicces és okos lány volt, szinte tökéletesnek is mondhatnám. Én hiába voltam okos és kedves, az emberek észre sem vették ezt. Mindig is a nővérem árnyékában éltem. Sok évvel később, mikor már mind a ketten felnőttünk, én sokkal sikeresebb lettem, mint ő. Hírnevet szereztem és karriert csináltam, ő pedig családot alapított. Sohasem vágyott arra amire én, mert abban is megtalálta a boldogságot amiben én nem. Benned, az egyetlen gyermekében. A gyerekes irigységem megint eltört, hiszen ő hírnév nélkül is boldog volt, én pedig azzal együtt sem voltam az. Amikor utoljára meglátogattak titeket, te már 8 éves voltál. Anyukáddal nagyon csúnyán összevesztünk a féltékenységem miatt. Annyira eldurvult a helyzet, hogy olyat mondtam, amit azóta is bánok, és életem végig se fogom tudni megbocsájtani magamnak. - Louise egy kis szünetet tartott, hogy a könnycseppeket letörölje az arcáról.
- Mit mondtál? - kérdeztem döbbenten.
Louise egy nagy levegőt vett, majd szép lassan kifújta és kibökte: - Hogy Juliet addigi élete folyamán semmi értékelhetőt nem tett, hiszen csak téged szült meg. - a hangja elcsuklott, és már nem próbálta visszatartani a sírást.
Éppen a poharat emeltem a számhoz amikor befejezte a mondatot. A karjaimból eltűnt minden erő. A pohár egy hatalmas csattanással ért földet és apró szilánkokra tört. Nem bírtam megszólalni, egyszerűen csak döbbenten néztem Louise-ra, aki az üvegdarabokat bámulta a földön.
- Miért mondtad ezt? - törtem meg a csöndet halk szavaimmal, mire Louise felkapta a fejét.
- Akkoriban az életem kezdett hasonlítani arra, amire mindig is vágytam. Amellett, hogy elkezdtem a divattal foglalkozni, úgy éreztem, hogy a szerelem is megtalált. Esélyt éreztem arra, hogy talán Ő lesz a gyerekeim apja.Pár hónappal később, terhességre utaló jeleket kezdtem felfedezni magamon. Reménykedve elmentem az orvoshoz aki gyanakodva elküldött egy kivizsgálásra. Először nem értettem a furcsa hozzáállását, de amikor visszahívott az eredményekkel, mindent megértettem. - megállt egy pillanatra, majd összeszedve minden erejét rám nézett, és befejezte a mondatot. - Az egyetlen gyermekem méhen kívül fejlődött. Az orvos hidegen közölte velem, hogy ne akarjak még egyszer gyermeket, mert a legkisebb esélyem van arra, hogy a kicsi egészséges lesz. - Louise teste megfeszült, majd egyszerűen összegörnyedve zokogott. Felálltam, megfeledkezve az üvegszilánkokról és óvatosan mellé léptem és magamhoz húztam. Ő erősen belém kapaszkodott. Óvatosan simogattam a hátát, nyugtatásképpen, de én is borzalmasan éreztem magam. Mintha egy tőrt forgattak volna a szívemben, pedig nem is rólam volt szó. Így már tökéletesen értettem, hogy Louise miért volt annyira féltékeny anyára. Mert anyának megadatott az ami neki talán sohasem fog. Megszülhetett engem. Egyik pillanatról a másikra minden eddigi érzésem eltűnt amit Louise iránt tápláltam. Egyetlen egy vette át az összes helyét. A tisztelet. Felnéztem Louise-ra, aki ezek után is képes boldogan élni, miközben tudja, hogy alig van esélye arra, hogy egyszer ő is felnevelhesse a saját gyerekét. Láthassa ahogyan felnő, ahogyan új és új dolgokat lát, ahogyan elhelyezkedik a világban. Az a gyermek akit egyszer a szíved alatt hordoztál, aki benned fejlődött és neked köszönheti az életét. Minden egyes nő megérdemli ezt az érzést. Amikor az életed már nem csak rólad szól. Hanem rólatok.
Éreztem, hogy a könnyek átáztatták a felsőm vállát, de ez nem érdekelt. Éreztem, hogy Louise kezd megnyugodni és már nem sír, egyszerűen csak szüksége van rám. Pár perc után óvatosan eltolt magától és a szemembe nézett.
- Akkor láttam utoljára anyukádat és sohasem volt lehetőségem bocsánatot kérni. - fejezte be az egész történetet.
- Miért nem kerested többet?
- Féltem, hogy nem akar látni.
A válaszán elgondolkoztam. Anya csak annyit mondott, hogy összevesztek Louise nénivel, ha erről kérdeztem. Többet soha sem mesélt el. Csak annyit tudtam a nagynénémről, hogy Angliában él, műsorvezetőként és divattanácsadóként dolgozik. Családi összejövetelek helyett, a TV-ből ismertem meg. Talán azért is lett ennyire szoros a kapcsolatom anyával, mert a többi családtagomról semmit sem tudok. Apa már a születésem előtt lelépett, így róla és a szüleiről semmit sem tudok. Az anyai nagyszüleimről soha nem mesélt senki. Nem tudom, hogy hol élnek. Hogy élnek-e egyáltalán. Semmit sem.
Abban a percben döbbentem rá, hogy anyán kívül egy családtagomról sem tudok semmit. Anya mindenkiről titkolózott, hiába kérdezősködtem. Még csak a nevüket sem tudom. Mindig is abban a tudatban éltem, hogy anya mindent elmond nekem, bármiről is legyen szó. Sohasem hazudott nekem. Legalábbis azt hittem. Louise ezzel a történettel máris felfedte anya egyik hazugságát. Ő ugyanis mindig azt mondta, hogy Louise haragszik rá valami régi butaság miatt és ezért nem jött soha. Mikor pont, hogy fordítva volt. Anya haragudott Louise-ra.
- Louise, mesélnél a szüleitekről? - kérdeztem alig hallhatóan. Louise elengedett és visszaült a székre, én pedig követtem és megint szemben ült velem. - Persze. A nagypapád 3 éve meghalt, a nagymamád pedig Észak-Angliában él. Mindig is csodás házasságban éltek, imádták egymást. Anyukád pár hónappal az esküvőjük után született meg. Akkoriban még Manchester-ben éltek. Tizenévesek voltak amikor megismerkedtek, elég érdekes módon. - Louise merengve elmosolyodott, majd folytatta - Nagymamád éppen az akkori barátjával tervezett randira rohant, biciklivel és elütötte papádat. Nem történt semmi komoly baja, de első látásra beleszeretett nagymamádba. Egy randevút kért anyától, mondván ennyit minimum megérdemel. Anya nagyon sokáig nem vallotta be, de ő is azonnal beleszeretett apába. Vonakodva ugyan, de belegyezett a kérésbe. Nagyon sokáig találkozgatta, és végül apa, a diplomaosztás estéjén, megkérte anya kezét. - fejezte be, még mindig mosolyogva. Engem is megmosolyogtatott a történet, mert ritkán hallani ilyen romantikus találkozásról, aminek igaz szerelem lesz a vége. - Hogy hívják a nagyszüleimet? - kérdeztem merengve. Louise megdöbbent: - Juliet még ezt sem mondta el? Senkiről sem tudsz semmit, igaz? - kérdezte együttérzéssel a hangjában. Megráztam a fejem, így folytatta. - Mary és Joe. - Gyönyörű nevek. - válaszoltam mosolyogva és tényleg így is gondoltam. Louise pár percre elgondolkozott, majd rám nézett: - Mit szólnál ha meglátogatnánk nagymamádat? Őszintén meglepett a kérdés, de felvillanyozott a lehetőség. 16 éve után végre megtudhatnám, hogy kik a családom. Hogy kikhez tartozom. - Ki nem hagynám ezt a lehetőséget. - rámosolyogtam Louise-ra, aki őszintén örült a válaszomnak. 

Az idilli pillanatot a csengő zavaró hangja törte meg. Lemásztam a bárszékről és intettem Louise-nak, hogy majd én kinyitom. Az előszobába sétáltam és vidáman kinyitottam az ajtót. A mosoly az arcomra fagyott amikor megláttam, az ajtóban álló személyt és csalódott arckifejezését.

~Díj.

Köszönöm!

Megkaptam a második díjamat is Vikitől! Nagyon szépen köszönöm!:) 
Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Írj 11 kérdést!
3. Válaszolj 11 kérdésre!
4. Küld tovább néhány blognak!

1. - imádok vásárolni:3 ha van pénzem, akkor az első utam a New Yorker-be vezet:3
    - mostanában romlanak a jegyeim a lustaságom miatt.
    - rengeteg ötletem van a történet folytatásához és nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre:)
    - kedven sorozatom az Így jártam anyátokkal:3
    - Leiner Laura a példaképem, mert fantasztikus író, imádja az olvasóit és imádni való a személyisége :)
    - Szent Johanna Gimi lázban égek és minden vágyom, hogy olyan gimibe járhassak, olyan társasággal és persze megtaláljam a saját Cortezem:3 
   - nagyon tisztelem Ed Sheeran-t és ő az egyik kedvenc énekesem:)      - minden mondat végére smile-it írok, írásjel helyett:D   
 - a Green Day a kedvenc bandán, a One Direction mellett:)

2. - Milyen stílusú zenéket szeretsz?
    - Szeretsz olvasni?
    - Van kedven könyved?
    - Táncolni vagy énekelni tudsz jobban?
    - Tornacipő vagy balerina?
    - Mit csinálsz szabadidődben?
    - Miért írsz blogot?
    - Álomváros?
    - Hogyan képzeled el az életed 10 év múlva?
    - Kedven weblap? Mármint amelyiken a legtöbb idődet töltöd:)
    - Várod már a tavaszt?
 

3. 1. Kedvenc One Direction tagod!
        - Harry:)
   2. Van hobbid! Ha igen, milyen?
        - Nagyon szeretek olvasni és történetek írni. Fotózni is szeretek, de abban nem vagyok valami profi:)                                  
   3. Kedvenc műsorod!
       - Plain Jane:) 
   4. Kedvenc étet!
       - tonhalas tészta:)
   5. Szobád színe!
      - sötét és világos lila:)
   6. Kedvenc zenéd!
      - nagyon sok van, nem tudok egyetlen egyet kiemelni:)
   7. Kedvenc színed!
      - lila és kék:)
   8. Játszol hangszeren?
      - régebben gitároztam:)
   9. Kedvenc tantárgy!
      - töri és angol:)
 10. Hány éves vagy?
      - 13:)
 11. Kedvenc sport!

      - nincs kifejezetten kedvencem:)

4. http://memoriesfromthepast.blogspot.hu/